Itt a tavasz, egyre többet járunk a gyerekekkel a szabadba.
Borítékolható, hogy egy-egy melegebb hétvégén felkapottabb helyen rajtunk kívül még kismillióan lesznek, általában készülünk is erre. 

Nemrég is kimentünk egy városi rendezvényre. Remekül megszervezett, nívós program volt. Amíg a csemetéim különböző feladatokban próbálták ki ügyességüket, én a környezetet figyeltem.

Tolakodás, taposás, egymás félrelökése, oda nem figyelés jellemzett mindenkit.
A gyerekeknek szánt műsoron az apukák-anyukák terpeszkedtek mobillal a kezükben, elfoglalva a kicsiknek szánt helyeket.
A sorban állások alatt rendre elénk furakodtak gyerekek, akik képtelenek voltak azt az egyszerű tényt figyelembe venni, hogy nem véletlenül szobrozik 100 másik kicsi a sorban. Ők előre álltak, a szüleik meg a mobiltelefonálást abba sem hagyva egy legyintéssel nyugtázták csemetéik tolakodását.

Én nem vagyok alapjáraton veszekedős fajta, általában lenyelem az igazságtalanságot - egy ideig. Ám mostanában mivel anya is vagyok, kicsit harciasabb lettem. Jó, ha a gyerekeim látják, igenis ki kell állni magunkért. Úgyhogy egy-két tolakodó után bizony felfújtam magam, és elkaptam a grabancát (na jó, a karját) annak, aki előre tolakodott. És mosolyogva de nagyon határozottan felhívtam arra a figyelmét, hol is találja a sor végét.

Egy-egy ilyen rendezvényen, mikor hirtelen több hasonló korú szabadul el, nem győzök ámulni azon, milyen hihetetlenül neveletlenek a gyerekek. Döbbenet, hogy szinte soha nincs semmiért rájuk szólva. 

Hol vannak a szülők, akiknek az lenne a dolga, hogy odafigyeljenek a gyermekükre, és rendre intsék?
Hol vannak, mikor arra kéne megtanítani, hogy nem csak ő van a világon? 
Sok esetben, sehol.

Ugyanezt a helyzetet tapasztalom az óvodá(k)ban, iskolákban.

A pedagógusok kezéből, én úgy látom, ki lettek véve az eszközök, amelyekkel kordában lehetne tartani a gyerekeket. Legfeljebb kiabálhatnak, s amennyire meg tudom ítélni, ez olyan, mint a falra hányt borsó. 
A sok gyerek, akiknek otthon semmiféle határt nem szabnak, a közösségben sem ismerik ezeket. Agresszívek, rendetlenek, mennek a maguk feje után.
Ha pedig a nevelő szól a szülőnek, még azok vannak felháborodva.
Természetesen mindent az intézményre fognak, a saját felelősségüket fel sem ismerik, vagy nem vállalják.

Az olyan kis mimózák, mint az én lányom pedig folyamatosan elviselik, hogy a sorban állandóan eléjük állnak, kiveszik a kezükből a játékokat, félre lökik, vagy megütik őket  pl. a lapáttal, amit nem akarnak odaadni, mert azzal játszanak.

Mit tegyek én?

Ha ott vagyok, igyekszem megvédeni. De mit tegyek, ha nem vagyok ott?
Ha sírva jön, és meséli, hogy megütötték, elgáncsolták, szétrombolták a játékát?
Mondjam, hogy hagyd kislányom?
Hagyd, hogy egész életedben eltiporjanak, mert te próbálsz ,,jól viselkedni" .

Vagy mondjam, hogy üss vissza?
Védd meg magad, mert az egész következő életed erről fog szólni. Mondjam, hogy ne hagyd magad, légy te is erőszakos, mert a tolakodó gyerekekből tolakodó felnőtt válik, s vele kell tovább harcolnod, egész életedben?

Most már látom.
Meg kell tanítanom harcolni a lányomat és a fiamat (bár őt annyira nem féltem ezen a téren), mert az egész életünk a harcról szól. És a gyengéket mindig eltapossák.