Hideg van odakint. 
A kezem pirosra gémberedett míg elszaladtam a boltba. Szinte ráfagyott a táska fülére.
Hálásan lépek be a meleg lakásba.
De jó, hogy van fűtés. De jó, hogy nem kell vacognom. Hálásan bújok ki a kabátomból.

Eszembe jut Etelka.
Etelka egész életében dolgozott. Volt, mikor jó állása volt és volt amikor rosszabb. Volt, hogy felfelé dübörgött vele a hullámvasút, és volt, hogy leszállóban volt a szerencséje. De mindig dolgozott. 

Etelka most is dolgozik. Jó állása van, szereti.
Minden reggel ha esik, ha fúj, begombolja magán a kabátot, és nekiindul a több kilométerre lévő munkahelye felé, gyalog. A buszjegy drága, jogosítványa sosem volt. Bírja még a lába, mindig azt mondja.
A munkahelyén szeret, őt is szeretik. 5 év van még a nyugdíjig, jó lesz ott addig. Volt már ennél rosszabb munkája is. És Etelka egyébként sem az a panaszkodós fajta. Ha valami nem tetszik neki, azt is inkább magában tartja.

Csak a tél, csak a hideg, az az ő ellensége. 
Nem azért, mert hidegben hosszabb az a több kilométer a munkahelyig. Hanem azért, mert otthon nem várja meleg lakás. Nem várja fűtött szoba, ahol megmelengetheti kihűlt végtagjait, átfagyott testét.
Etelkánál nincs fűtés. Mert nem futja rá a fizetésből. Vagy eszik, vagy fűt, mindkettő nem fér bele a keretbe. 
Enni pedig kell.

Úgyhogy Etelka a hideg téli napokon több vastag pulcsit vesz magára, kezébe forró teás poharat szorít és várja a tavaszt. 
Amikor nem kell fázni....