Állatkertbe készültünk.

Tudtuk, hogy a csúcsforgalom előtt kéne indulni, amikor még nincs dögmeleg.

Összekészítettem a gyerekeket, váltóruha, játék, hideg-meleg élelem (egy hétre való). Minden eshetőséggel számoltam.
Sosem lehet tudni. Lehet eső, jégeső, hurrikán, baleset és minden efféle.
A párom kedvesen megjegyezte, hogy a sítalpakat biztosan nem kell beraknom, mert mégiscsak júniust írunk, és talán a bundabugyi is a fiókban maradhat.

Aztán halkan megjegyzett valamit arról is, hogy megint öt táskát kell cipelnie... Én azonban meg sem hallottam.

Anya tudja, mi kell egy 3-4 órás délutáni programra. MINDEN.

Amikor ezt a mindent begyömöszöltem a táskákba,  jelentőségteljesen az órámra pillantottam.

- Mit csinálsz még? Én végeztem, el kéne indulni. A gyerekeken is rajta van a cipő. Menjünk.
- Ellenőrzöm az ablakokat meg a villanyokat, és részemről mehetünk. - mondta rutinosan, faarccal a párom.
- Apa! Menjünk már! Besülök! - kezdte el a kántálást a nagylány, mire a kicsi is vele fújta.
- Aaaaappppaaaa! Besüjök!

Én meg csörgetni kezdtem a kulcsomat. Most minek kell minden ablakot megnézegetni? Tuti, hogy beleszaladunk a csúcsba...

Mikor mindent körbejárt, és be akart zárni, eszembe jutott, hogy kell még víz.  Márknak eltűnt a plüsse, Vikinek a napszemüveg kellett feltétlenül.
Aztán kiderült, hogy pelenkát sem raktam el eleget.
A cipő törte a lábam, úgyhogy még azt is lecseréltem.

A tükörbe belepillantva megláttam, hogy a hajam szénaboglyára hasonlít, visszaléptem egy gyors fésülködésre is.

Ezután végre elindultunk.

Vikinek a liftben eszébe jutott, hogy mégiscsak pisilnie kellene, hosszú lesz az út.  Ha már így alakult, bedobtam gyorsan még egy váltópólót.
Elolvastam az éppen bejövő üzenetemet. Kuncogtam kicsit, aztán gyorsan válaszoltam, megnéztem mit dob fel a face hírfolyam, rálestem az Instára.
Majd biztos, ami biztos én is elmentem a mosdóba.

Megint elindultunk.

A lépcsőház ajtajában eszembe jutott, hogy  az egyik összekészített táskát fent felejtettem, mert félretettem, amikor beraktam a plusz pólót.
Vikinek pedig a cipősszekrényen maradt a napszemüvege.

- Nem igaz, lányok! - mordult fel a párom. - Most már hagyjátok. Nincs az a pénz, hogy még egyszer visszamenjek.

A fiam csak erre a végszóra várt: telerakta a pelenkát.

A párom ekkor nagyon csúnya szót mondott. Nem is értettem. Hisz ő volt az, aki húzta az időt, és órákig nézegette, ég-e valahol a villany!

Én már mikor mondtam, hogy induljunk el.