Itt fekszel a karomban. Átölellek, arcom a tiédhez simítom.

Bensőséges ez a pillanat, ahogy szorosan a nyakam köré fonod a karjaid, semmihez sem fogható. Belélegzem az illatod, az orrom a nyakadhoz dörzsölöm.

Te huncut szemekkel rám nevetsz. Teljesen elvarázsolsz.

Csak bámulok saját magamon. Sosem hittem, hogy létezik ilyen tiszta szeretet. Nincs hamisság, hazugság, nincsenek trükkök és titkok. Csak te meg én. És ez annyira jó, hogy néha már ebbe facsarodik bele a szívem.

Butaság, ugye? Annyira jó, hogy félek, előre félek, hogy ennek egyszer vége lesz.
Pedig vége lesz. Tudom.
Most még én ölellek, most még én suttogok meséket a füledbe. Aztán ennek egy szempillantás alatt vége lesz, és szárnyalni akarsz majd. 

Egyszer eljön az idő, és el kell majd engednem téged.

Vajon lesz hozzá erőm?
Remélem, igen. Remélem elég bölcs és érett leszek ahhoz, hogy ne tartsalak vissza. Remélem elég erős lesz köztünk a szeretet és bizalom ahhoz, hogy búcsút intve jó utat kívánjak, te pedig idővel visszatalálj.

De most még itt vagy a karjaimban, én pedig igyekszem minden pillanatot kiélvezni. Hisz nagyon szeretlek, édes kisfiam!