A szomszédban egy kedves, vidám, nyugdíjas néni lakik. Vagy legalábbis kedves és vidám volt mindig. Mostanában azonban észrevettem, hogy valami megváltozott.
Itt fekszel a karomban. Átölellek, arcom a tiédhez simítom.
Bensőséges ez a pillanat, ahogy szorosan a nyakam köré fonod a karjaid, semmihez sem fogható. Belélegzem az illatod, az orrom a nyakadhoz dörzsölöm.
Te huncut szemekkel rám nevetsz. Teljesen elvarázsolsz.
Ülök a metrón. Nyomogatom a mobilomat, a közösségi oldalon barangolok. Nem teremtek szemkontaktust, nem szoktam.
Hirtelen két csaj vágódik be a szemközti ülésre. Egy pillantást vetek csak rájuk, aztán visszafordulok a telefonomhoz.
De a hangjuk beszűrődik a tudatomba. Öntudatlanul figyelni…
Szívem, vendégeket hívtam! Ez az a mondat, amitől icipicire összeugrik a gyomrom.
A mondat, amitől a szemem azonnal lézersugár pontossággal felméri, mit lát egy idegen, ha belép az ajtón, s mi az, amit villámgyorsan sikálni, suvickolni, elpakolni, bedugdosni, letakarni, lemosni, kimosni, elmosni,…