Emlékszel, volt egyszer egy iwiw.

Jesszus, mintha egy előző életben lett volna, pedig akkoriban az online életem középpontját képezte!

Igen, igazából az iwiw-vel kezdődött az online életem, de a facebook volt az, ami nem sokkal ezután, beszippantott.

Imádtam.
Mindent megtaláltam, mindenkit elértem, játszottam, olvastam, kukkoltam, beszélgettem.

Igen, megkerestem a régi szerelmeimet, megnéztem, mi lett belőlük.

Igen, jól összedörzsöltem a kezem elégedettségemben, amikor láttam, hogy a nagy riválisomból kiélt, lepukkant nő lett 30 éves korára. Nagy szemeket meresztettem a csúf kiskacsák hattyúvá alakulásán.

Eleinte az egész nagyszerű volt. Aztán, egyszer csak megcsömörlöttem.

Elkedvtelenített, hogy mindent beborít a szemét, a gonoszkodás, a hamis arc mögül fröcsögő cinizmus és a végtelen emberi butaság.

Egyre gyakrabban jöttek szembe hamis, motivációs blablák: bűzlött mind, nem tudtam hinni bennük. Szembe jöttek idézetek is, úton-útfélen, de mind ugyanaz volt: untam.

Nyomultak a rámenős, ,,Mindegy, ki vagy, de megkérdem van-e pasid: hátha dugunk" - szarjankók. Undorítónak találtam.
Szembe jöttek a siralmas helyesírású emberek, akik még a legáltalánosabb szavakat sem tudták jól leírni, s én azt éreztem, megőrülök a tehetetlenségtől.

Ne már: a lesz nem ,,lessz", és az olyan nem ,,ojan"! Dühös lettem.

Mi ez? Mi van itt?

Nem létezik, hogy csak a butaságra van igény!
Nem létezik, hogy én vagyok az egyetlen, aki valami másra vágyik a magamutogató szelfiken, az álszent ámenezésen a durva nyomuláson kívül.

Hiányzott a humor. Az igazi humor! 
Hiányzott egy jóízű kacagás, egy gondolkodásra serkentő cikk.

Néha találtam ugyan egy-egy értékes tartalmat, de gyorsan eltűnt a sok szemét között. Pedig én hittem abban, hogy igenis az emberek vevők lennének másra is, de nem kapnak mást, hát elviselik azt, ami van.

Aztán szerencsére találtam egy-két érdekes oldalt, követésre méltó írót, és kiderült, hogy igenis, van igény másra. És ez jó!