Ma majdnem megtettem.

Ma majdnem harakirit követtem el 52 nm-es panelunk valamelyik csendes zugában.

Bár, ha jobban belegondolok, csendes zug nincs, hisz még a klotyóra is kísérettel megyek, úgyhogy bármelyik zug jó lett volna. Isten bizony terveztem a harakirit. De minimum azt, hogy beleverem a fejem a falba. 
Elképzeltem, ahogy sikítok. Sikítani ér egy tízemeletesben? Vajon hányadikon hallanának még tisztán?

Miért nem mondta senki?
Valaki szólhatott volna, hogy 1 gyerek + 1 gyerek az nem 2 gyerek, hanem többnyire 22... vagy inkább 122.

Na jó, nem kell ciccegni. Nem vagyok ostoba, tudtam (nagyjából), hogy mire számíthatok. És egy átlagos napon meg is birkózom az elém sodort feladatokkal, és elnavigálom a kis pereputtyot.

De vannak napok, amik nem átlagosak.

Mint momentán ez a mai volt. Ilyenkor a türelem meg én nem vagyunk jóban. Nem puszipacsizunk.

A jó anya hátán fát lehet hasogatni.
A jó anya türelmes, és mindig mosolyog.
A jó anya soha nem káromkodik, legfeljebb azt mondja irgumburgum.
A jó anya soha nem ideges.
A jó anyának száz keze van, s míg az egyikkel vasal, a másikkal főz, a harmadikkal a gyermek okos buksikáját simogatja, de a többinek is talál nagyszerű elfoglaltságot.
A jó anya sosem kimerült, mindenre tudja a választ és legnagyobb boldogsága a gyermeke.

Na, ez itt kérem nem egy jó anya, hanem egy mesebeli angyal vagy szörny leírása... Egy hatalmas hülyeség.
És ezt nem azért mondom, mert rám többnyire a fele sem igaz. Azért merem ezt így kimondani, mert így van.

Az anya is ember. Sőt, tovább megyek: lehet rossz napja is.

Amikor épp nem türelmes, és mosoly helyett vicsorog.
Amikor bizony kicsúszik egy-két nem túl szép szösszenet a száján.
Amikor nincs vasalt ruha, se kaja, és a mosogatóban is hegyekben marad az előző napi mosogatatlan edény, sőt a gyerek is elhúzódik a közelből, mert jobb a tűzvonalon kívül.
Amikor az anya bizony hullafáradt, az agya mint egy üres tök, és legnagyobb boldogsága az lenne, ha a család végre nyugovóra térne, és csend lenne a lakásban. Síri csend...

Mostanra végre csend van. Végre mindegyik kis törpe párnára hajtotta buksiját és ott is tartja, lehetőleg sokáig. Jóóó sokáig!

Mit szépítsem? Kell az az én-idő. Amikor megszeretgetem magamat, és felnőtt dolgokkal foglalkozom.

Most mindenesetre kiélvezem. Legközelebb pedig imádkozom Istenhez, vágjon hozzám muníciót, mert tényleg harakiri lesz.