,,Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette."
(Márai Sándor)

Csak elmúlnak a napjaim. Egyik a másik után. A fotelben. Lábamnál a kutya, néha meglendíti a farkát. Dobja a megrágott gumicsontot. Öregesen lehajolok és visszadobom neki.
Hű társam, egyetlen társaságom évek óta.

Magam vagyok. 

Naponta kétszer átjön a lányom. Sertepertél körülöttem, beszélgetünk. Enni ad, inni ad, s megszid, ha nem eszem rendesen. Nem érti, egy 80 évesnek már elég néhány morzsa. 
Zsörtölődik, rendezkedik. Fárad már ő is. Látom rajta. Hisz nem tizenéves ő sem. Mégsem panaszkodik, sosem mondja, hogy nyűg vagyok. 

Néha berobognak az unokáim. Olyanok, mint a gyorsvonatok. Csak jönnek, futó puszit nyomnak a homlokomra, megfogják a kezem egy-két percre, aztán futnak tovább. Ők mindig sietnek, darálja őket az élet.

Havonta a csöpp dédunokáim is eljönnek. A legkisebb még nincs 2 éves. Életem apró örömei. Kacagnak, bolondoznak. Ilyenkor még az öreg kutyám is felélénkül a lábamnál, viszi a kicsinek a gumicsontot. Az meg eldobja neki aztán gyöngyözve felkacag és sikkant boldogan: Mama!

Értük érdemes még élnem. 

Még látni akarom, ahogy cseperednek, még tudni szeretném, vajon mi lesz belőlük.Talán maradt még egy kis időm. 
Ülök a fotelben, s az életemen merengek. Múlnak a napjaim. Lábamnál a kutya néha meglendíti a farkát.

Lessük az ajtót. Lessük, mikor jön be az ajtón a vidámság.

Az élet.

Nagymamámnak...