2018. okt 24.

Jancsika, a kórházban hagyott baba

írta: NVK
Jancsika, a kórházban hagyott baba

#örökbeadva #szeresd #kórházban

luma-pimentel-463423-unsplash.jpg

Mikor kijelölték az ágyunkat, első pillanatban azt hittem, nincs más baba a szobában. Letettem az alvó kisfiamat, s akkor néztem körbe.

Először a kis horgolt polipot láttam meg, majd a picinyke babakezet.
A kisfiú rózsaszín manóarca félig el volt rejtőzve a takaró alatt. Nagyon picike volt. Az ágya fölé akasztott lapról kiderült, egy hetes. Kíváncsian fordultam a minket kísérő nővérhez. 

- A picibaba anyukája hol van? Nem akarok neki útban lenni.
- Ez a baba örökbefogadós. - mondta a nővér, és kiment.

A picurka, mintha csak tudta volna, hogy róla van szó, kinyitotta a kis szemét. Egy hangja sem volt. Csak nézett. Nem ordított követelőzve, nem is nyöszörgött. Csak pislogott.
- Jézusom szegényke. - gondoltam - Biztosan egy hét alatt megtanulta, hogy nem érdemes sírni, úgysem segít senki.

A szívem nagyon vérzett érte.

Leültem a kemény kórházi székre, s felváltva néztem a két fiúcskát. A sajátomat, aki kábán aludt, miközben monoton csepegett neki az infúzió, és az alig egy hetes kicsit, aki a horgolt polipkája mögül bámult bele a szoba csendjébe. 

Ki az, aki csak úgy lemond a gyermekéről? - gondolkodtam - Vajon mi visz rá erre egy anyát?

Talán nagyon fiatal? Vagy kilátástalan helyzetben van? Esetleg sok már a testvér? Vagy egy felelőtlen link, akit nem is érdekel?
Nem tudtam megérteni. Nekem nem menne. Soha. Próbáltam lekötni magam, és nem is foglalkozni a kisemberrel, de a tekintetem folyton visszatért rá, akárcsak a gondolataim.

Aztán egyszercsak nyöszörögni kezdett, bennem meg minden anyai zsiger egy pontra csúcsosodott: vedd fel, vigasztald meg, ne hagyd sírni.

 

tim-bish-171738-unsplash.jpg


És nem tehettem.
Mást nem tudtam kitalálni, zümmögtem neki egy dalt, ahogy a sajátjaimnak szoktam. Talán hallotta, mert csendesebb lett. Bár nem hallgatott el.

Nem kellett sokáig dalolnom.

Szinte azonnal jött a nővér és óvó szeretettel felvette. Bepelenkázta, majd megetette. Közben a nevén szólítva duruzsolt neki.
S nagy örömömre (s még nagyobb csodálatomra) az este majd az éjszaka folyamán végig így járt el minden nővér.

Sok szörnyűséget hallani a magyar egészségügyről, meg a nemtörődöm nővérekről. Az én előítéleteimet is ezek táplálták, ezért gondoltam, hogy biztosan nem foglalkoznak a babával eleget.
Nem volt igazam! 

A baba hívó sírására mindig jött valaki. Mindig volt egy kéz, aki felemelte, megetette, segített neki, ha fájt a hasa. Mindig duruzsoltak neki, babusgatták.


Éjjel egyszer még azt a pillanatot is láttam, mikor az éjszakás nővér a mellkasán altatta el.

 

Az örökbe adott babákról az a mondás járja, hogy mind nagyon jó kisbaba. Nem sírnak, nem hisztiznek. Csendes, jó babák, talán érzik, hogy nekik jónak kell lenni.
Nem tudom. 

Ez a kis pici mindenesetre csendes baba volt. De ha felsírt, nem sírt hiába, mert ezen a gyerekosztályon mindig volt egy kar, aki felvette, s nem hagyta sírni.
S tudom, mert megkérdeztem, hogy szerető család várta. 

Köszönöm a nővéreknek, hogy bebizonyították nekem, tévedtem. Köszönöm, hogy anyukája helyett is fogták a pici kezét annak a csöppségnek.

Szólj hozzá

szülő