Megint tiszta ideg.

A száját mérgesen összeszorítja, a szeme körül haragráncok. Felvette a szokásos jelmezét. A hagyjatokbékén, totáldepisvagyok jelmezt.

Már bánom, hogy felajánlottam, elviszem. A kocsiban végig fagyos lesz a levegő, majd ülünk csendben, mint a kukák és szenvedünk.

Ő azért, mert ki tudja, mi baja, én azért, mert tőle rám is rám borul  a depresszió, mint egy rossz ballonkabát.

Elindulunk. 5 perc némaság után teszek egy halovány próbát. Bár tudom, reménytelen, azért mégis. Hátha kibeszéli, és akkor mindkettőnknek jó lesz.
- Mi a baj? - teszem fel a tétova kérdést.
- Semmi.
- De látom, hogy valami van. Meghallgatlak.
- Rohadtul nincs kedvem beszélgetni, oké!? Hagyj békén!

Békén hagyom.

Bekapcsolom a rádiót, tekerek a hangerőn. Közben azon morfondírozok, ha ennyire ideges, és beszélni sem akar velem, ugyan minek ült be a kocsiba? Hogy az én hangulatomat is elrontsa? Hogy ha neki fáj, ha neki rossz, legyen rossz másnak is?

Ezért és mégsem ezért. Tudom, hogy nem tudatos, de valamiért azt hiszem mégis jobb neki, ha én sem mosolygok.

Suhan a táj.

Egyre csak azok az emberek járnak a fejemben, akik olyanok, mint ő. A köznyelv energiavámpíroknak nevezi őket. Én ezt nem szeretem, bár igen találó. Hisz itt a kocsiban is egyre csak fogy az életkedv. Már én is borongós vagyok, s lassan a szám is haragosan megfeszül.
Már nem akarok beszélgetni én se, alig várom, hogy megérkezzünk.

És akkor, az egyik kanyarban feltűnnek az őzek. Sokan vannak, nagyon közel az úthoz. Mint egy kisgyerek, olyan izgatottan lesek ki az ablakon, s kiálltok fel:
- Nézd, oda nézz, őzikék!

Odafordul és látom, hogy egyetlen futó pillanatra felcsillan az öröm a szemében és felfelé kunkorodik a szája. Aztán, mintha eszébe jutna, hogy hohó, én most tulajdonképpen rosszkedvű vagyok, visszaparancsolja magát a közönyös, örömtelen ruhájába.
Ez az, amit sosem értettem! Azokat az embereket, akik erővel maradnak szürkék és borzongatóan negatívok. Akik szinte élvezik azt.

Én viszont most már nem hagyom magam! Csakazértsem!

Az őzikék kiütötték a vámpírt. Ilyen is van.

És, mert szeretem ezt a hülyét, aki itt ül mellettem a kocsiban, legközelebb megint elhozom majd, és megint megpróbálom megtudni mi bántja. Még akkor is, ha újra szív egy slukkot az energiámból.

Hátha egyszer elengedi a sötét oldal, és megengedi magának azt a mosolyt, ami ott lapul benne.

,,Isten egy óriási védőeszközt adott nekünk -  erősebb, mint a géppuskák, a villamos energia, a mérgező gáz vagy bármely más orvos. Ez az elme, amelyet meg kell erősíteni. Ez a boldog, sikeres létezés titka."  (Paramahansa Yogananda)