Nem vagyok tipikus szülők gyereke, nem jövök átlagos családból.
Elváltak a szüleim azokban az években, amikor még egyáltalán nem volt divat válni, s mi a testvéreimmel apuval maradtunk, ami ugyancsak nem volt mindennapos a '90-es évek elején.

Ha jobban belegondolok, az osztályomban 27 gyerekből egyedül én voltam csonka családban élő.

Hátránynak igazából nem éreztem.
Apu volt a pénzkereső, én pedig 13 évesen anya és nagytesó lettem.
Anyut sosem hibáztattam sem a válásért, sem azért, mert új családot alapított, a kapcsolatom is jó maradt vele.
Elfogadtam az új helyzetet és alkalmazkodtam.

Szabad gyerek, majd szabad tini lettem: saját döntéseimet én hoztam, az életemet teljes mértékben én irányítottam.
Apu sosem parancsolgatott, kölcsönösen megbíztunk egymásban.

A házasságom talán épp ezért nem sikerült.

A férjem kezdetben jópofa dolognak tartotta, hogy a párja nem olyan, mint mások: nem süt-főz minden nap, nem háziasszony, nem akar azonnal gyereket.. és még dohányzik is!
Aztán már nem volt ez olyan jópofa, s elkezdte levagdosni a szárnyaimat.

Kezdetben észrevétlenül, aztán már fájdalmasan. A régi fényem megfakult, a barátok alig ismertek rám, de én csak tűrtem.
Részben, mert kapcsolatfüggő vagyok, (nem szeretek egyedül lenni, s azt gondolom többnyire, hogy a rossz is jobb, mint a semmi) részben meg, mert megfogadtam fiatalon, én nem fogok válni, ha egyszer férjhez megyek. 
Nem sikerült megtartanom a fogadalmat.

Mert végül mikor nem bírtam tovább az állandó, szoros korlátokat, kitörtem, és beadtam a válópert. 

Jelenlegi párom is hagyományos család fia.

Édesanyjánál igazibb háziasszonyt nem is ismerek. Teljes élete a férje és fiai körül forog, remekül is csinálja!
Még hajnalban is felkelt, hogy reggelit csináljon a párocskámnak, s este 11-kor is várta rendre a meleg vacsora. 

Ebből a kétfajta életvitelből, kétfajta érték és szokásrendből költöztünk össze.

A nagy szerelem persze kezdetben elfedte a különbségeket... én alkalmazkodtam néhány dologban, ő engedett ebben-abban!

Aztán jött a baba, s én otthon maradtam.

És elkezdődtek a gondok...

A párom azt várta, amit otthon kapott és megszokott: tipp-topp lakás, meleg kaja, jól nevelt gyerek, mosolygó feleség.... hisz otthon vagyok, nem járok dolgozni, ez meg belefér az időmbe.

Nem ment!
Más volt a fontossági sorrendem. Kemény hónapok voltak.
Szállóige lett: Én nem vagyok az anyád!

Nem tudtam, de nem is akartam olyan lenni.

Aztán visszamentem dolgozni, párom megkapta a két éves gyereket és az egész háztartást fele arányban! Nagyszerűen viselte, a feladatokat remekül ellátta, s rögtön más szemmel nézett rám is.
Onnantól megbecsülte a ,,munkámat", elismerte az érdemeimet.

Elismerte, mégsem olyan könnyű és magától értetődő otthon minden. Mégis van mit csinálni egy háziasszonynak, s a gyerek se csak úgy magától lesz olyan, amilyen. Az, hogy okos, ügyes, azzal meló van!

Meglátta mit adok az életünkbe nap mint nap.

Ha addigra kicsit megkopott, akkor újra éledt a szerelem!

Bár a csatákat napról-napra megvívjuk, megtanultuk egymást becsülni, és ez fontos egy jó kapcsolatban. Így, csak így működhet...