Van úgy, hogy az ember lányát elkapja egy örvény, és csak húzza, húzza egyre lejjebb és lejjebb, és a negatív dolgoknak, a rossznak valahogy nem akar vége szakadni.

Ilyenkor én dagonyázok egy ideig a saját kis depitócsámban, elküldök a francba néhány embert, hallgatok nyálzenét, nézek bugyuta, agyat mozgásra nem csábító filmet, aztán kiírom magamból a depressziót.

Az írás mindig beválik.

Most is a jól bevált sémát követtem, megfejelve néhány citromos sörrel (igen, én szeretem), ám most valamiért nem hozott megkönnyebbülést.

Napokig tartott a dagonya, s közben egyre gyűlt bennem a kényszer: változtatni kell.

Most akkor menjek fodrászhoz? A nők szoktak ilyesmit. Tükör előtt nagyvizitet tartva arra jutottam, hogy nem. Fejszerkezet rendben van. Legalábbis kívül.

Valami más kellett. 

Nagytakarítás.

Kitakarítottam a lakást. Aztán kitakarítottam a virtuális életterem. Kiszanáltam a mondvacsinált ismerőseimet, kitöröltem mindenkit, aki csak puffogni meg kritizálni tud.

Végül is, nem vagyok kötelező. Senkinek.

 
Ez volt a kulcsmondat. Helyére pöccent bennem minden. Úgyhogy új lapot indítottam.

Tegnaptól #nemvagyokkötelező!