,,Nem akarok beszélni róla!" - vágod a fejemhez, és szádat egy pillanatra dacosan összeszorítod.

Aztán szinte rögtön szomorkás mosolyra görbíted. Így jelzed, amit úgyis tudok. Nem velem van bajod. Nem rám haragszol. Hanem a világra. A világra, ami már megint adott egy hatalmas pofont.

,,Ne nézz így rám! - szólsz. - Pont ezt nem akarom. Ne sajnálj, ne szeretgess, ne éreztesd velem, hogy baj van. Lásd bennem a bolond lányt a buliból. Azt, akiről, ha megjelenik, az jut eszedbe: itt a felszínes, szőke liba, akinek annyi gondja van csak, hogy a magassarkúja töri a lábát. Szeretném, ha csak ennyit látnál,  ha ennyit látnának belőlem az emberek. Érted? Csak egy felszínes, szőke libát, magassarkúban, bodorított hajjal. Nem többet

Értem?
Igen. Nem. Nem tudom. Inkább csak érzem.

Érzem, hogy neked nem kell most a pátyolgatás, amit szívesen adnék.
Nem kell a kérdezősködés, se a sziszegés, sopánkodás. Nem kellenek a sablon dumák. Még akkor sem, ha szívből szólnak.

Érzem, hogy csak azt akarod, legyen minden olyan, mintha nem lenne semmi. Átlagos lány, átlagos csacskaságokkal. Nem várakozás, betegség, nem félelem. Tudom, nem fogsz meghátrálni. Nem fogod sajnálni magad, meg a homlokodra tetováltatni: Beteg vagyok! Tudom, hogy harcolni fogsz, a magad módján. Jól vagyok-álarcban. Felemelt fejjel, mosolyogva.

Én meg, segítek. Ahogy tudok. Ha kell, hát úgy, hogy nem nyaggatlak, nem kérdezlek, nem nézek úgy.
Csak igyekszem ott lenni. Hogy ha mégis beszélnél, tudd, hogy van, aki meghallgat.

Te buta, szőke liba...