Az eset nem tegnapi, de a probléma mindennapos, és minden anyát érint... kisebb vagy nagyobb mértékben.

Azt hiszem, mikor eltörött a tányér. Az volt aznap az utolsó csepp a pohárban.
Napok óta nem aludtam rendesen. A kisebbik betegsége rányomta a bélyeget az egész átkozott hétre.
A végkimerülés határán robotüzemmódban végeztem a dolgom, miközben a cetlik csak gyűltek az asztalon az elvégzésre váró feladatok sorával.

Felírtam sietős macskakaparással a legkisebb feladatokat is. Hisz amúgy elfelejtődne a kapkodásban minden.

Gyereket edzésre vinni.
Kabátokat felvarratni.
Kirándulásra előkészülni.
Kutyakaját venni.
Kozmetikába bejelentkezni, anyut felhívni, iskolai úszást leegyeztetni.
Meg a többi.

Bolt, főzés, vasalás, mosogatás, gombfelvarrás, mindennapi házimunkák apró-cseprő nyűgjei.
És közben a jókedv. Az energia. Az értelmes válaszok a bugyuta, de tolakodó felnőtteknek, s az értelmes válaszok a kíváncsi gyerekeknek.

Ez utóbbiból volt mindig a legkevesebb.
Igen. Itt volt a hiba.
A napi fisifusi munkák épp a gyerekektől vették el az energiát.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a 8 évesem már nem jött oda a könyvével vagy kártyájával, mert mindig elutasítottam. Egyszer csak azt vettem észre, elmaradoztak az esti mesék, mert gyors fektetés után tovább robotoltam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a háziasszonyság mellett elfelejtettem a legfontosabbat.

A gyerekeimet.

Nem jó anya nem voltam már, hanem szinte semmilyen. Csak egy szaladgáló háztartási gép,
aki folyton morog az orra alatt és feladatokat sorol.

És akkor eltörött a tányér.
Én meg a fal mellett lecsúszva, a cserepeken kezdtem el zokogni. Mit mondjak, igazi tisztító, felszabadító zokogás volt.

A kifacsart anya zokogása, aminek nagyon ideje volt. Valamiért minden butaságot lemosott.
Igen. Ott a cserepeken jöttem rá, hogy hülyeséget csinálok.

Nem kell mindenkinek megfelelni!

Nem kell precíziós műszerként funkcionálni.
Nem fog kimászni az edény a mosogatóból, a ruha a szennyesből, nem fognak összeveszni a vasalnivalók a szekrényben, ha egy kicsit várniuk kell.
Nem fog a párom megsértődni, ha nem várja minden nap meleg ebéd és a gyerekek sem sértődnek meg, ha néha pizza a vacsora.

Ott, akkor egyszerre megint tisztán láttam, amit régen is tudtam:

Sokkal fontosabb az a kis lény a csip-csup tennivalóknál, aki a fal mellett állva zavartan figyeli az anyját, ahogy zokog.
 

Nem bántam, hogy látja, ahogy sírok. Könnyeimen át felé intettem, magamhoz öleltem.
- Nincs semmi baj! Anya kicsit összezuhant. Nem a törött tányér miatt. Csak olyan rossz a napom. De már nincs semmi baj. Oké?

Kicsit később felálltam.

Megráztam magam, megigazítottam képzeletben a koronám, trombitálva kifújtam az orrom és kézen fogtam a lányom.

- Na, van kedved játszani valamit?