Régóta blogolok már. 
Az első évben csetlettem-botlottam, irgalmatlanul rossz bejegyzéseket írtam tele felkiáltójellel - mintha folyamatosan kiabáltam volna, a vessző után sosem tettem space-t és arról, hogy mi a tagolás, fogalmam sem volt.

A trollokat sem ismertem. Azt sem tudtam, mit jelent ez a szó, hogy milyen embereket takar.

Aztán megtanultam.

Az első beszólásoknál sírtam. Bizony sokat. Nem azért, mert nem bírom a kritikát, mert semmi bajom vele, ha van alapja.
Azért sírtam, mert a trollok érthetetlen, ostoba - mást nem tudok rájuk mondani - hülye bunkók voltak. Teljesen kiforgattak minden mondatot, félreértelmeztek dolgokat, elhitték a fikciót és kitalált szarnak bélyegezték az igaz történetet.

5 év blogolás után felületet váltottam.

Addigra tökéletesen megtanultam leszarni a kommentelőket. Megtehettem volna, hogy tiltom mindet, de nem tettem, mert hiszem, hogy mindenkinek joga van elmondani a véleményét.
Hagytam, hogy a sok kedves néni meg bácsi kiöntse arctalanul a mérgét egy bloggerre, akit nem ismertek, akinek az írásait nem értették, és akiről egy dolgot elfelejtettek:

A blogger nem újságíró. Nem tényeket közöl, csak ír. Arról, amiről akar, úgy, ahogy akar.

Erre a felületre költöztem. 

Csodát nem vártam, bár azért reménykedtem benne, hogy itt a fiatalabb olvasóközönség értőbb.

Nos, csodák márpedig nincsenek. 

Itt sem mindenki lát a sorok mögé, itt sem értik sokan a viccet, itt is fröcsögni járnak a népek, mert otthon az asszony, vagy a főnök, vagy a guminő nem volt kedves.

Így sok év után mindez már csak nagyon ritkán borít ki - általában jókat röhögök, sőt egyes hozzászólásokat pofátlanul fel is használok mondjuk egy következő posztban.

Továbbra sem fogom letiltani a lehetőséget: szóval kedves arctalan nénik meg bácsik gyertek, háborogjatok, legyetek f@szkalapok, ha jól esik.

Nehogy bennetek maradjon a mondanivaló, még a végén gyomorfekélyt okozna.