2019. jan 30.

Mikor nincs mit enni - ZöldreVárva

írta: NVK
Mikor nincs mit enni - ZöldreVárva

#pénztelenség #éhség #válogatósgyerekek

kat-j-525336-unsplash.jpg

 

Kislány koromban elég jó módban éltünk.
Mindenük megvolt, évente többször mentünk kirándulni, heteket nyaraltunk, jártunk külföldön, menő cuccaink voltak, jó lakásunk, aztán saját építésű házunk egy akkor jónak számító helyen. A '80-as években úgy éltünk, mint a kiskirályok, tényleg nem szenvedtünk hiányt semmiben.
Legalábbis én gyerek fejjel így láttam.

Valami zavar mégiscsak volt az idillben, mert mire felépült a ház, anyuék elidegenedtek egymástól, s egyik napról a másikra elváltak.
Akkoriban a válás még nem volt annyira mindennapos.  Az pedig egyáltalán nem, hogy mi a testvéreimmel apuhoz kerültünk. 12 évesen fel kellett nőnöm. Háziasszony lettem és anya, anyja az öcsémnek és a húgomnak.

A nagyon jóból a nagyon szegénységbe bucskáztunk le egy pillanat alatt.
Addig mindenünk megvolt - azután semmink.

Emlékszem minden hónap végére, mikor már nem volt egy vas sem a családi kasszában.
Tudjátok hányféleképpen lehet variálni a nokedlit? 
Lehet csinálni tojással, tojás nélkül, kakaóval, cukorral, üresen, sőt úgy is, hogy csak víz és liszt, semmi tojás, semmi feltét.

maxresdefault-600x338.jpg


A legrosszabb emlékem mégis az, mikor egy történelemórán a tanár megkérdezte: kinek mi volt a vasárnapi ebéd?
A barátnőm elmondta: náluk mirelit csibefasírt, akkoriban úgy hívtuk, pipiropogós. Ők azt ették, krumplival.

A töritanár kigúnyolta. Mindenki röhögött.
Mintha az olyan nagy szégyen lett volna, hogy pipiropogóst ettek. Pedig abban semmi rossz nem volt. Tök átlagos kajának számított, mégis megszégyenült miatta.

Bezzeg, ha tudták volna, nálunk mi került azon a hétvégén az asztalra. Imádkoztam, nehogy megkérdezzék. Annyira, de annyira szorítottam az öklöm, felhasadt a bőr. Csak meg ne kérdezzék... Istenem, csak meg ne kérdezzék...


Soha nem mondtam el senkinek. Mert mit mondtam volna?

Hogy szegény apám, mivel már nem volt pénz, kiment a város határába és csalánt szedett? Hogy otthon abból főztünk főzeléket?
A disznók sem esznek olyan moslékot, mint mi akkor. 
Apám azt mondta, képzeljük spenótnak.
Képzeltük.
Ettük.
Mert nem volt más. Akkor már vizes nokedli sem.



Felnőttem.
Most elég jól élünk a párommal. Annyira mindenképp, hogy hó végén is el tudunk menni a boltba, s tele tudjuk rakni a kosarat.
És mindig van mit ennünk.

Épp ezért a gyerekeim nem ismerik, mi a nélkülözés, mi a szegénység. Nem tudják milyen az, ha nincs mit enni.
Jól is van ez így. Minden szülő azt szeretné, ha a gyermekének nem kéne nélkülöznie.

De vannak alkalmak, mikor 4-5 féle ételt felsorolok, s a két gyerek fintorogva közli, hogy nekik ezek ugyan nem kellenek, vannak alkalmak, mikor úgy megkérdezném: mit szólnátok, ha ma csalán főzeléket ennénk?

Néha azt kívánom, bár értené a lányom meg a fiam, hogy nem olyan természetes az, ahogy most élünk. Hogy a pénz nem csak úgy terem.
Bár jobban megbecsülnék azt, amit kapnak. Hisz vannak, akiknek a 4-5 féle étel vacsorára csak távoli álom.

De nekik ezt hiába magyarázom.

Én még emlékszem a csalánfőzelékre.

Remélem, egyszer a gyerekeim is megértik, milyen szerencsések vagyunk, hogy nem az kerül az asztalra.

Szólj hozzá

gondolatok