,,Frontálisan ütköztek. Marika néni meghalt. Igen, Herendnél. Igen az anyósülésen. Szegény Lajos bácsi, szegény gyerekek, anya nélkül maradtak.
Az anyósülés, mindig az anyósülés. Az egy halálcsapda."

Kicsi voltam még, nem igazán értettem miről beszélnek a szüleim, csak annyit maradt meg gyermeki fejemben, hogy az autóban van egy ülés, oda nem szabad ülni. Mert aki ott utazik, az meghal. Mint Marika néni a szomszédban. Az a kedves néni, aki mindig integetett a kertből, és megkérdezte, mi volt az oviban. 
Ő is meghalt egy nap. Ott elől ült, a Lajos bácsi mellett. Az anyósülésen.
A halálülésen.

Régen volt, Marika néni alakja a ködbe veszett. A rossz érzés az üléssel szemben viszont megmaradt.

Nem is ülök oda szinte soha. Ha nem én vezetek, mindig hátra ülök, a sofőr mögé. Ráfogom a gyerekekre. A gyerekek mellett a helyem. De igazából ennél sokkal többről van szó. Egyszerűen elől félek. 
Legalábbis így volt ez néhány héttel ezelőttig.

Mostanában azonban megmagyarázhatatlan szorongás fog el, ha be kell ülnöm az autóba. Mindegy hova. 
Félek, és nagyon féltem a páromat is, a gyerekeket is. 
Túl sok a baleset. Túl sok a hirtelen fékezés, a majdnem helyzet.

Olyan röpke, olyan mulandó az élet. Elég egy ostoba, felelőtlen, ittas vagy egyéb szerektől bódult eszelős, és máris tovaszáll.
Elég egy fáradt sofőr, egy figyelmetlen autós, egy ritkán vezető, rossz sofőr. Elég egy nyári gumival megcsúszó autó télen.
Elég egy rossz pillanat.

Vigyázzunk egymásra jobban emberek! Mindenki siet, mindenki kapkod. Az utakon legyünk egymásra jobban figyelemmel.

Ne kelljen újabb embernek fizetni más felelőtlenségéért...