10 éves vagyok...

Anyuéktól Barbie babát kértem karácsonyra.

Nagyon vágyom arra a babára. Még soha nem akartam semmit ennyire.
Anya a konyhában süt.
Mennyei illatok szállnak, közben a szobában serceg bakeliten a Betlehemi királyok. Nagyon szeretem. Varga Miklós olyan szép férfi. Ha nagy leszek, ilyen szép embert szeretnék majd férjemnek.
Várom a gyertyagyújtást.
Csillagszóró. Habcsók. Narancs.
Narancs biztosan kerül a fa alá. Meg banán. Ellentétben a Barbie-val, amire Anya azt mondta, most biztosan nem kapom meg.
Nem baj. Nem fogok szomorkodni. Csodás ez a karácsony.
És a fa alatt ott a hőn áhított Barbie, és a szüleim cinkos, boldog mosolya.

14 éves vagyok.

Apuék válása óta csendesek az Ünnepek. Apa sokat dolgozik, én lettem az ,,anyu", de nem tudok sütni-főzni, mint Anya régen.
Azért töltött káposzta lesz, meg narancs. És majd bekapcsoljuk a lemezjátszót, hadd szóljon a Betlehemi királyok.
Az idén nem kértem semmit, tudom, most nem jutna rá. De én veszek valami apróságot Apunak az összerakott zsebpénzemből.
És végül én is kapok egy könyvet.
Sok minden változott. Más lett az élet, de a szeretet ma is itt lebeg a szobában. És ez mindennél többet ér.

40 éves vagyok.

Iszonyú nagy a pörgés, rengeteg a feladat.
Még be sem szereztem az ajándékok zömét, nem írtam össze, mit fogunk enni és fa sincs még.
A kislányom folyton nyúz, hogy beszéljek a Jézuskával, hozzon neki interaktív akármit, de én leintem, hogy az biztosan nem lesz a fa alatt. De persze már ott lapul a szekrény mélyén. Hisz emlékszem, micsoda nagy öröm, ha azt kapjuk, amire legjobban vágyunk.
Megfőzöm a töltött káposztát, youtube-ról meghallgatjuk a Betlehemi királyokat, aztán cinkosan összekacsintva gyönyörködünk a párommal a gyerekek mosolyában.

Szeretetben. Mert ez a lényeg.