Miért van az, hogy az embereknek soha semmi nem jó?
Miért van az, hogy még a legszebb, legszentebb pillanatokat is állandó morgással töltjük?

Vegyük a karácsonyt.

Olyan szép lehetne. Olyan szép, mint gyerekkorunkban.

Akkor még ámulattal néztük a csillagszórót, mosolyogva faltuk a szaloncukrot, hallgattuk a csengőszót és őszintén tudtunk örülni az ajándékoknak.
Igen, gyerekkorunkban a karácsony maga volt a csoda. A boldogság. A szeretet.

Manapság azt látom, a karácsony nekünk felnőtteknek csak nyűg lett, fárasztó kötelezettség, bosszúság.

Hetekkel karácsony előtt már rohanunk, kapkodunk, szervezünk. Kinek mit vegyünk, mindezt mennyi pénzből oldjuk meg. Kell-e hitel vagy a maradék aprót osszuk még háromfelé?
Mit kapjon a gyerek? Sokat? Keveset? Drágát vagy csetreszeket?

Mit együnk?
Hal legyen? De azt a család fele utálja. Bejgli? Nem lehet sima liszt, mert van, aki úgy nem eheti.
Egyáltalán, hol töltsük a szentestét? Otthon? Egyik mamánál? Másik mamánál? Úton, vagy hozzánk jöjjenek?

Idegeskedünk, elégedetlenkedünk. Valahogy mindenki boldogtalan.

Aki egyedül van társra vágyik, és utálja, hogy egyedül tölti az ünnepeket.
Akinek van családja csendet és némi magányt szeretne, egy nap nyugalmat, mikor senki nem szól hozzá.
Aki vendégségbe megy, morog, mert gyűlöli a huzavonát, az utazást. Pihenne a saját lakásában. 
Aki vendéglátó, inkább elmenne máshová. Előre retteg a a sok készülődéstől, felfordulástól, a ricsajtól.

Nem találjuk a nyugalmat, azt a gyerekkori csodát. Pedig mindannyian azt keressük.

Nem találjuk, ezért vagyunk morgósak és keserűek, ezért siklik veszekedésbe, kapkodásba, feszült idegeskedésbe az ünnep, aminek a szeretetről kéne szólnia.

Ki tudja. Talán, ha rendelnénk egy pizzát és a szentestét lazulva, megfelelési kényszerektől mentesen töltenénk, visszajönne valami a gyerekkori hangulatból.

Jó lenne megtalálni. Jó lenne újra átélni. Azt az egyszerű, színtiszta gyermeki örömöt.
A gyertyák fénye alatt.

fotó: Burst/ Nicole De Khors