Ma valamiért eszembe jutott... vajon él még? Fél éve találkoztunk.

- Hány éves vagy?
- 17. Nemrég töltöttem be. 
- Többnek néztelek. Miért hoztak be a mentők?
- Kimosták a gyomrom.
- Értem.

Kijelentő mondat, de kérdésnek szánom. Ő azonban csak mered maga elé, kezével folyamatosan a fehér, kórházi takarót markolássza. 

Határozottan kövér, határozottan csúnya lány. Arra gondolok, az élet néha igazságtalanul adja a külsőségeket, és egyeseknek mindenből a legrosszabb jut.
Ennek a lánynak egyértelműen nem sok jó jutott.

A szemében és a szája mellett keménység, talán amiatt nézem 17-nél idősebbnek. Érdekel a története, de nem sürgetem.

Csak bámulom, ahogy a keze egyfolytában a lepedőt gyűri.
Akkor veszem észre a karján a nyomokat. Vagdosások nyomai. Sok, nagyon sok. Vékonyabb és egész vastag hegek tarkítják az egész belső karját.

Észreveszi, hogy nézem a kezét, de nem takarja el. 

- Szeretem a pengét. Szeretem nézni, ahogy hasít. Minél mélyebbre megy, annál jobb. Szeretem, ha fáj. Egyszer, az a célom, majd elég mélyre vágok.
- Mihez elég mélyre? - tudom a választ, mégis kibuknak a szavak.
- Hát, hogy meghaljak. - mondja ki azt, ami teljesen egyértelmű.

Megint elhallgat, hosszú percekig csak ül, mintha valahol nagyon messze járna. Aztán hirtelen rám néz.

- Azért hoztak be, mert egy kicsit többet vettem be a gyógyszeremből. Mondtam nekik, tudod, a mentősöknek, hogy hagyjanak, de behoztak.
- Kicsit többet a mennyinél?
- Napi 3 szemet szedhetek.
- És mennyit szedtél be helyette? 
- Az egész dobozzal....

.... sikerült volna, de behoztak. Nem baj. Legközelebb sikerül. - elréved megint, de aztán rám néz.

És ahogy rám néz, engem megrendít. Mert boldog. 17 éves. És meg akar halni. 

És ahogy ránézek tudom, addig próbálkozik, amíg nem sikerül...