Én nem tudom, talán bebüdösödtem az utóbbi időben. Vagy talán van valami olyan negatív az aurámban, amit egyesek látnak (csak én nem).

Esetleg rosszul bánok a gyerekeimmel, ezáltal rossz példát mutatva másoknak. Nem tudom.
Az azonban biztos, hogy valami van.
És nem, hetek óta nem ettem halat, hagymát, nem pacsuliztam, és fürdök is rendesen, tehát pumaszagom sincs.
Mégis megfutamítom a közösségi parkban az egyik anyukát. Már azzal, hogy megjelenek ott kis családommal.

Az egész már roppant bosszantó, és egyre jobban sértő.

Én megjelenek a gyerekeimmel... ő gyorsan összetereli a sajátjait, a rendszeresen felém közelítő fiának elkapja a grabancát, aztán már mennek is.

Nem, nem tévedek, nem, képzelem be. Teljesen egyértelműen irritálom. Nem értem.

Menjek oda és kérdezzem meg, mi a gondja velem? Vagy hagyjam figyelmen kívül? (eddig ezt a taktikát igyekeztem követni)
Képes beszíjazni a kisgyerekét a babakocsiba, nehogy odatotyogjon hozzánk...

Tudom ám, hogy úgy beszélek, mint egy hisztis pi...a.
De vajon kinek esne jól, ha szemmel láthatóan idegenkednének, szinte undorodnának tőle?

Most már el tudom képzelni, milyen lehet kirekesztetten az élet, s mondhatom, egyáltalán nem tetszik.

Mikor nem tudod, miért, mégis elfordulnak az emberek.
Mikor rosszallásba ütközöl minden ok nélkül.
Mikor elutasítanak, kizárnak.
Mikor szégyent érzel, pedig nincs rá okod.

Vajon hányan élnek így a mindennapokban? Vajon hányan feszengenek?

A kisgyerek, akinek nincs, ami a többinek van. A szülő, aki nem tudja megvenni, amit kéne. A nyugdíjas, akinek nem telik. Hányan vannak? Hányan vagyunk?

Nem esik jól, amit az az anyuka művel velem nap nap után. Talán egy rosszabb pillanatomban ezt meg is jegyzem majd neki.

Mégis jó, mert felhívta a figyelmemet arra, hogy én legyek figyelmesebb.

Ne ítéljek elsőre. Ne ítéljek elhamarkodottan. S mindenkinek adjak esélyt, hisz ki tudja, kinek mi a története....