A Kormányhivatalban rostokoltam tegnap.

Totális, felesleges időpocsékolás.

Csak kicsit voltam ingerült miközben falnak támaszkodva vártam, hogy az én sorszámom is feltűnjön. Végre.

Közben nézelődtem. Mondjuk nem nagyon volt mit nézni: öreg, fiatal, férfi, nő, de még az anyját váró 2 éves is mobilba temetkezett.

A közvetlen közelemben ülő hölgy bőszen tárcsázott. Anélkül, hogy megszólalt volna, látszott az arcán, amikor felvették neki a telefont. Olyan igazi mézes-mázas lett. Nagymamám szokott ilyen lenni: felvett, udvarias arc, műmosoly, elnyújtott, kicsit édeskés, nagyon affektáló hang. 

Nos, ennek a 60 körüli nőnek a hangja is épp olyan volt, mint nagyanyámé.
- Édesem, de jó, hogy elérlek.... jól vagytok? Felmennénk köszönteni... igen, csak egy villámgyors látogatás lenne.
És csak mondta és mondta, édesen csöpögős hangon.

Aztán letette. 

- Te hü..e vinnyogós pi..a. Nehogy belehalj fél órába, míg ott leszünk. - megvető arckifejezéssel dobta a táskájába a mobilt.

Én meg csak lestem.

Na, ez igen.
Ennyit az őszinte, emberi kapcsolatokról.
A szeretetről. Az igazmondásról. 

Tudom én, fő a látszat. Legyen meg a kötelező látogatás, a felszínes puszik, a gyors köszöntés. Legyen meg, mert el kell mondani - esetleg ki is kell posztolni - hogy volt köszöntés.

Hogy aztán egymás háta mögött elküldjük a másikat a francba... hát azt senki nem tudja. 

Ezen járt az agyam, mikor ma a zöldre vártam, s még akkor is, mikor hazaértem. Otthon megcsörrent a telefon. Nagyanyám volt.

Nem értette, miért röhögtem fel, mikor megszólalt:

- Édesem, de jó, hogy elértelek...