10 fiola vért vettek le a lányomtól, soha még ennyit. 

Miközben az ölemben ült, és a hölgy, aki a vért vette, a feszült kislányomban oldotta a feszültséget nagy rutinnal, kedvesen, addig én a mellettem zajló beszélgetést hallgattam két láthatóan túlhajszolt orvos és egy asszisztens közt.

- Akkor ezeken a napokon leszek én az ügyeletes.... igen, egyedül leszek az egész osztályon. Maradok, amíg lesz beteg.
- Igen, gondoltam, hogy így lesz... persze... akkor itt meg én. Írjon be, Marika, legyen szíves.
És itt 4 napos ünnep lesz. Aztán megint több nap szünet. Nevetséges, 10 napból összesen 4 munkanap, a többi ellátás nélküli..... természetes szelektáció. Aki ezt túléli...

Ezután jött némi beszélgetés arról, hogy bezzeg bizonyos emberek, ha betegek lennének... meg, hogy őket természetesen nem itt kezelnék. Neveket nem említek, mert nem politizálni szeretnék.

Csak nem hagy nyugodni, egyfolytában bennem cseng az a mondat: természetes szelekció... aki ezt túléli. Mindez egy orvos szájából.

Mert persze, otthon mi is szoktunk a vacsoraasztalnál arról beszélgetni, hogy reménytelen a helyzet, nem szabad betegnek lenni, ha nincs pénzed, hogy a sürgősségin 12 órát is ülhetsz a saját vizeletedben, hogy nincs orvos...

De ezek mind csak háborgások voltak a konyhaasztalunknál.

Most pedig kimondta egy orvos. Aki ebben él. Aki nyilván jobban látja a helyzetet nálam.

Tudom, nem mondtam semmi újdonságot. Nem is volt célom osztani az észt. Csak kiírtam magamból a belső feszültséget, ami tegnap óta keményen összeszorítja a mellkasom.