Az emberek egyik leggyakoribb félelme a sikertelenségtől való félelem. Rettegünk, hogy nem vagyunk elég jók, rettegünk, hogy nem kellünk, hogy bármit csinálunk az nem lesz megfelelő.

Az, hogy bárhogy is csináljuk, nem lesz elég.

Olyan sokszor és olyan jól beszéljük ezt be saját magunknak, hogy végül mély sebeket ejtve magunkon, végül a pesszimizmusunk el is éri célját - tényleg nem sikerül semmi.

Hát nem igazunk lett végül?

Nem lenne jobb egyszerűen úgy nekiindulni egy feladatnak, hogy menni fog? A rettegés helyett inkább elutasítani a lehetőségét annak, hogy valami nem sikerül? 

Ez így persze most csak habduma, tudom. Meg könnyű ezt mondani, meg mit jártatom a számat. Igaz?

Pedig tényleg rengeteg múlik azon az egy dolgon, hogy bízunk-e önmagunkban.

Nem a Sorsban, a csillagokban, a passzátszélben meg abban, hogy az angyalok éppen felénk járnak-e. Nem is a négylevelű lóherében.

Csakis magunkban.

Ezt sulykolom a kislányomba is, mikor nehéz feladat előtt áll, és nekiáll sírni, hogy úgysem fog sikerülni. Elmondom neki, hogy bízzon magában.
Hangosan kimondja: Bízom magamban. Sikerülni fog!
És megnyugszik. Elhiszi. Megcsinálja.
Ennyire egyszerű.

Úgyhogy fel a fejjel, ki a mellel, hit és önbizalom. Legalább meg kell próbálni. 

Végülis, mi veszhet?