Ma a tükörbe nézve borzalmas Szörnyella de Frász bámult vissza rám.

Baszki, akkora táskák voltak a szeme alatt, hogy a balatoni kéthetes nyaralás minden kelléke elfért volna bennük, a szája csúf fintorba torzult, a válla legörnyedt, a többi testrészt meg inkább nem részletezem. Leírva sem lenne szép.

Nincs mit szépíteni, a látvány siralmas volt, és az érzet detto. Nem éreztem magam nőnek, maximum egy két lábon járó romhalmaznak. 

Az elmúlt hetek nyomot hagytak rajtam, nincs ezen mit szépíteni.

Magamnak eshetnék egy sminkecsettel. Vagy turbózhatnék szexi push up melltartóval. Vagy bármi. Csak, hogy legalább látszatra nő legyek.

De van értelme?

A mellektől nem lesz senki nő - a szomszéd bácsinak is vannak mellei, nagyobbak is, mint nekem. Mégsem Gizi, hanem Gazsi.
A smink se tesz csodát.

Talán egy igazán szexi tűsarkú kéne. Mondjuk nincs. De ha lenne, akkor is annyit érnék el vele, hogy úgy masíroznék, mint aki bekakált. Gáz.

Akkor most mit csináljak Szörnyellával? 

Jobb híján dobtam neki egy puszit.

A konyhában megittunk kettesben egy kávét, Szörnyella meg én. Nyugiban. 

Olvasgattunk, elmélkedtünk, bekaptunk pár falatot. Aztán Szörnyella elköszönt.

És a tükörben újra én voltam. Csak én!