Sosem voltam a hűség szobra.
Hm. Ez, azt hiszem nem épp dicsekvésre méltó dolog, viszont igaz.
Minden páromat - na jó, nem voltak ám sokan - megcsaltam.

Fiatalon hajtott a kíváncsiság.
Vajon milyen lehet mással? Jobb, vagy rosszabb? Keményebb, lágyabb, vadabb, féktelenebb?

Mindent ki akartam próbálni.

Később azért léptem néha félre, mert egy-egy átbulizott éjszaka egyszerűen adta az alkalmat. Oké, huszonéves korában az ember lánya még tapasztalatokat gyűjt, kóstolgat, kipróbál - vagy legalábbis én ezt tettem. Nem voltam elköteleződve, csak úgy voltam egy kényelmes kapcsolatban, amibe bele-belefért a félresiklás.

Aztán olyan kapcsolatba sodort az élet, ahol nem volt nekem jó. Elhanyagolt voltam - minden szempontból. Se a lelkemmel, se a testemmel nem törődött az, akinek kellett volna, aki elvileg a társam volt.

Ebben a kapcsolatban a hiányérzet volt az, ami egy másik ember karjaiba hajtott.

Oda, ahol megkaptam azt, amit kerestem.

Igen, vállalom. Sokáig nem voltam hűséges. Senkihez.

Aztán jött az a férfi, aki más volt, mint a többiek. És aki mellett aztán én is más lettem, mint a többiek mellett. Elköteleződtem neki, ő pedig nekem.

Többé nem voltam kíváncsi, milyen lenne még mással, nem voltam már elhanyagolt sem.

Többé eszembe sem jutott kikacsintani a kapcsolatból.
Egyszer egy barátnőm nagyon találóan fogalmazott a témában:

,,Nem kell szerelmesnek lenni ahhoz, hogy hűséges legyél. A hűség egy döntés:
nem hazudok sem neki, sem magamnak. Ha más kell, akkor annak oka van. A harmadik nem szokott csak úgy a semmiből felbukkanni. 

Ha a kapcsolat működik, nincsen harmadik.
Ha nem működik, akkor megnézem, hogy mi a gond, lehet-e rajta javítani. Akarok-e rajta javítani? Ha nem, akkor lezárom. Ha igen, akkor megjavítom. Vagy megpróbálom megjavítani. Ha nem megy, lezárom. Vagy dönthetek úgy is, hogy nincs kedvem ilyenekkel foglalkozni és megyek az alsó felem után. Az is egy döntés.
Ki hogyan érzi jónak."

Nos, szerintem is, ennyi az egész...