Csak ült az ágy szélén.
Lábai, mint két mázsás kő, felvizesedve, kő keményen lógtak lefelé. Jó lett volna felemelni, felpolcolni, de alig maradt ereje. A reggeli zsemle meg vaj is bedobva ott száradt a kisszekrény aljában. Aminek az ajtaja beragadt, kirángatni nem is bírta.

Csak ült a kórházi ágy szélén. A szobában mindenki elpilledt, szunyókáltak. Ő azonban nem bírt. Az ablakon kifelé lesve várta, mikor jön be hozzá valaki.
Olyan egyedül érezte magát. Nyomorultul magányosnak. 

Sajnálta magát.
Itt ül, 83 évesen, felvizesedve, fájó lábakkal, fájó hasi sebbel, s a családból senki nem jön, hogy meglátogassa. Hogy segítsen.

Bár igaz. Ő nem volt jó hozzájuk soha.

Csak kritizált, követelt, háborgott. Zsarnok volt, túl fukar is. Nem támogatta a feleségét, nem támogatta a lányát. Minek.
Az asszony úgy jó, ha csendben teszi a dolgát.
Minek akart az asszony jobb életet - elég jó volt nekik ott falun.
Minek akart a lánya továbbtanulni - a disznók nem kérik a diplomát.

Ej, buta fehérnép.
De azért jó volna, ha bejönnének. 

De nem jöttek.... ő meg ott ült egyedül, s bámult kifelé az ablakon.

Mikor fiatalok vagyunk, azt hisszük miénk a világ. Azt hisszük, soha nem leszünk idősek, betegek, kiszolgáltatottak. Pedig leszünk. 
S akkor nem mindegy, egyedül maradunk-e, vagy jön valaki aki segít. Aki velünk van és fogja a kezünk.

A szeretet nem mindig könnyű. Sokszor jár lemondással. Sokszor kell a magunk igényei fölé emelni azét, akit szeretünk. De megéri. Minden pillanata.

Ne azért szeressünk, hogy legyen, aki támogasson öreg napjainkon.
Csak szeressünk. Önzetlenül. Szívből.
S akkor lesz majd, aki ott lesz az ágyunknál egyszer...