A minap elgondolkodtam azon, hogy akárhányszor azt érzem, végre nyugi van, és kerek a világ, mindig történik valami, ami az egész rendszert felborítja.

Vajon hányszor kell egy élet alatt komolyan újratervezni?

Első, mindent elsöprő szerelem 15 évesen... emlékszem, 2 évig nyekeregtem a srác után, mikor egy totális véletlen folytán összegabalyodtunk. Orsika fellegekben repkedett kerek 3 hétig, aztán jött a pofon, mikor apám közölte, Székesfehérvárra cuccol a család. 1 hónap múlva már teljesen más városban éltem.
Nagy szerelem pápá. 15 évesen azt hittem, belehalok. Újratervezés. 

18 évesen, mint afféle igazi idealista, hatalmas álmokat kergettem arról, hogy elmegyek egyetemre, diplomát szerzek és híres fotóriporter leszek. Tanultam is érte rendesen, 4,5-ös átlagot hoztam negyedikre, ami azért egész jó szerintem. Hát, nem jutott rá pénz.
Egyetem helyett várt a gyár. Újratervezés.

23 éves voltam, mikor eljött a ,,nagy" szerelem. Mindent beáldoztam érte, még önmagamat és a hitemet is. 2 év gyötrelmes szeretői státusz után, ezer ígéret és blabla után hullott a porba a bálvány, mikor a nej mellett döntött.
Megtanultam a leckét, és újraterveztem. Megint. 

A nagyon nagy szerelmet egy nagyon elkapkodott házasság követte.Nem is tartott sokáig, másfél év után két szatyorral cuccoltam el.
Egy pillanatra sem bántam, hogy fordult egy nagyot az életem. Ez volt az egyetlen újratervezés, ami hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el. 

Ezután olyan kis nyugis lett az élet. Talán azt gondolta a sors, na, ennek a bolond csajnak adunk 2-3 évet, mielőtt jó nagy terhet dobunk rá. Hagyta, hogy egy kicsit azt érezzem, kerek a világ.

Aztán kómába lökte édesapámat.

Csodával határos módon felépült. Talpra rántottuk, talpra rántotta önmagát. Hosszú, kőkemény hónapok voltak, aminek végén a felgyógyulást megkoronázta a két csík a fehér teszten.
Újratervezés.

Még nem is kerekedett a pocakom, mikor a sors jót röhögve mély árokba lökött, és újra kómába rántotta aput. Emberfeletti erővel nekifutottunk másodszor is, és mire megszületett a baba, hazavittük a kórházból az 55 éves mozdulni sem tudó és az 5 napos mozdulni sem tudó, magatehetetlen lényeket.

Egyszerre tanulták megtartani a fejüket. Egyszerre tanultak felülni, mászni, járni. Leírva alig pár sor. Megélni... ma sem tudom, hogy sikerült.

Aztán megint nyugalom jött. Bár már résen voltam. Vártam, mikor jön a fordulat. Nem jött. 2 év pihenőt hagyott.

Akkor lett másodszor is két vonal a fehér pálcikán. Majd hatalmas vérrel ment is. Fél év múlva a 7. héten, újabb 1 év múlva a 11. héten kellett elengedni a magzatot.
Újra és újra és újratervezés. És indig egy újabb kis halál. Akkor már azt gondoltam, van az a pont, amit egy ember lelke nem bír el. Amibe már meghasad a szív. 

Nem így lett.

Felálltam ebből is. Az 5. terhességemből megszületett a fiam. Aztán hamarosan megkaptam a nagy álmom is - magazinban dolgozhattam.

Annyi nehéz év után a helyemen voltam. Kerek volt a világ.
Annyira jó volt minden, hogy szabályosan rettegtem, mikor jön a feketeleves. Tudtam, jönnie kell, ilyen jó nem maradhat.
Igazam lett. Vége lett.

Most megint újratervezek. 

Nem tudom, mi vár rám. Azt mondják, mindennek oka van. Meg azt is mondják, minden változás után jön a jó. 
Most valahogy nem hiszem.

És megint azon gondolkodom, vajon hol van az a pont, amit a lélek már nem bír el?