Késésben voltunk, igyekeztünk az orvosi váróba. Fél kézzel aput toltam a tolókocsiban, a másik kezemmel az ajtót igyekeztem kilökni.

Beevickéltünk.

Odabent körülpillantottam.
Nem sokan voltunk, néhányan vártak csak a felülvizsgálatra. Voltak, akik teljesen egészségesnek látszottak, róluk nehéz volt elképzelni, hogy rokkantak, mint apu. Nehéz, de egyáltalán nem lehetetlen. Sok betegség van, ami nem villog a kirakatban, a munkát, életet, mindennapokat mégis súlyosan megnehezíti.

Apuról virított, hála a tolókocsinak, hogy nem véletlenül érkeztünk felülvizsgálatra. 80%-ban rokkant.

Egy csomó orvosi lelet támasztja alá, miért is munkaképtelen édesapám 62 évesen, már évek óta. Shunt, kettős látás, egyensúlyzavarok, járásbizonytalanság, ezerszeresen deformált test.

Miközben várakoztunk, kiszűrődött a benti nagy hahota, rihegés-röhögés. Jó a buli, gondoltam, miközben peregtek a hosszú percek. 
Utálok várni, egyre idegesebb lettem.

Fél lábú, mankós fiatalember lépett a váróba, és leült egy helyre, ahol kinyújthatta kényelmesen a lábát.

Nemsokára nyílt a vizsgáló ajtaja, minket szólítottak, s közben mellékesen odavakkantottak a fiatalembernek:
- Oda nem ülhet, az másnak a kijelölt helye. Üljön át oda, ott várakozzon! - mutatott a doki egy távoli széksorra, pedig szinte az egész váró üres volt, teljesen mindegynek látszott, ki, hol ül. 

Minket bent leültettek. A hangulat valamiért szörnyen vészjósló volt, amit nem is értettem, hisz azt gondoltam egy formális vizitre jöttünk, s megkapjuk a papírt.
Hát, tévedtem.

A doki szigorú hangon közölte velem, hogy a papírjaink hiányosak, apu jellemzése hazugság és  túlságosan fel van értékelve az állapota. 50%. Szerinte csak ennyire jogosult.

A szemem előtt dühkarikák robbantak. Megőrült ez az orvos? Hát nem látja apám állapotát? Nem látja a papírokon tökéletesen leírt részleteket? A leleteket?

Eszembe jutottak a nehézségek, amikkel nap, mint nap megküzdünk, amikkel együtt élünk. A nehézségek, a problémák, a kemény küzdelmek, amikkel 9 éve harcolunk.
S erre most itt volt egy doki, aki fél szemmel rápillantott a papírokra, s közölte, apu nem rokkant, csak 50%-ban, s amennyiben nincs papírunk arról, hogy szellemi fogyatékos, nem is lesz az értékelése több.

- Hol a teszteredmény a pszichiátertől? - kérdezi.
- Az nincs! - ráztam meg a fejem. Voltunk idegsebésznél, ortopédián, neurológián, szemészeten, kardiológián, de pszichiáternél nem. Ugyanis apunak az eszével a világon semmi baja, ami annyi agyturkálás után ami neki volt, kész csoda.
- Akkor nincs mit tenni. Ez nem lesz 80%. Uram, álljon fel!- szólította fel édesapámat, s megkezdődött a vizsgálat. A vizsgálat, ami, én úgy éreztem, arra irányult, hogy kiderüljön, tudna-e apu munkát végezni.

Nem kaptam levegőt, a gyomrom és a torkom összeszorult. Ideges voltam, az orvos kérdéseire is rettenetesen ingerülten válaszolgattam. Rám is szólt, ő csak a munkáját végzi.

Komolyan erre van szükség? - gondoltam - Talán tényleg álljon munkába? Nevetséges! Megalázó, szemét helyzet.

Végül hosszas vizsgálat után az orvos megadta fél évre a 80%-ot, azzal a kikötéssel, hogy szerezzük be az orvosi leletet, mely igazolja, hogy apu szellemileg nem ép, mert csak ezzel, és egy részletes idegsebészeti papírral jár a magas rokkantsági ellátás.

Kitámolyogtam a helységből. Apu is döbbent csendben volt.
- Na, de ki foglalkoztatna mégis engem? - tette fel a költői kérdést.

Közben én a mankós fiatalembert néztem, és morbidul azon gondolkodtam: 

Vajon neki is 50%-ot ítélnek meg, mondván, hogy egy lába még van?