Első évfordulót ünneplünk.

Most volt egy éve, hogy megvettük a lakásunkat.

Mondjuk engem sosem zavart, hogy albérletben élek.
Mindig úgy gondoltam, a saját lakás kultusz csak itt Magyarországon ekkora, más országokban emberek tömege él bérlakásban.

Tehát nem zavartattam magam. Jó volt nekem a bérlemény.
10 évig éltünk albérletben. Ugyan időről időre nekiindultunk, de mindig volt valami oka, hogy végül maradtunk. Gyűjtöttünk, közben jöttek a gyerekek, elvoltunk. 

Egyedül az bántott, hogy a lakás nem az én ízlésemet, álmaimat tükrözte.

Nem a bérlet ténye zavart, hanem az, ami vele járt: semmi nem olyan volt, amilyennek én szerettem volna. Se a szobák, se a fürdő, de még a bútorok egy része sem.
Nekem pedig voltak vágyaim, elképzeléseim, és ahogy múltak az évek, ezeket egyre nehezebben tudtam visszaszorítani magamban.

Apróságok voltak ám: franciaágy helyett csinos kanapé, bolyhos, vastag szőnyegek, gyerekes minták a gyerekszobába, szép konyhabútor, és egy hatalmas tv. Olyan egész falat elfoglaló.
Meg egy zuhanykabinos fürdő.

Aztán az élet úgy hozta, végül nem mi döntöttük el, akarunk-e költözni, hanem mennünk kellett. És ha már a régi bekuckózott albérletünk ugrott, másik helyett inkább saját lakást kerestünk.
Mikor átvettük a kulcsait, az olyan semleges érzés volt. 
Talán az előtte lévő sok feszültség, idegeskedés miatt, de nem éreztem eufóriát. Csak tudomásul vettem, hogy a kezemben vannak a kulcsok. És ennyi. 

Érdekes módon az első örömhullám akkor ért el, mikor lámpákat keresgéltünk. SAJÁT lámpákat. Kis butaság, de mégis....

Aztán megvettük a kanapét - az én álomkanapémat, sok-sok párnával. Majd a szőnyegeket. Igen a vastag, puhát nekem, és a színes, gyerekmintásat a gyerekszobába.
És lett csodás konyhabútorom, és pazar a fürdőszoba.

Akkor már kezdett tudatosulni, hogy végre tényleg, saját lakás. Öröm volt belépni az ajtón. Világos, barátságos OTTHON fogadott.

Ám tudjátok, mi tette fel a pontot az i-re?
Vicces, de az a pillanat, mikor megjött az első csekk. És a borítékon nem a főbérlő neve díszelgett, hanem a miénk. Igen.

Az a csekk azt jelentette: HAZAÉRKEZTÜNK!