40 éves vagyok.
Sosem csináltam nagy dolgot a szülinapomból, mindössze két évszám volt, amiről kiemeltebben megemlékeztem.

Igen, természetesen az egyik a 18. szülinapom volt. Azt azért nagyon-nagyon megünnepeltük, még a rendőrség is kijött. (nem köszönteni, hanem dorgálni)

A másik szülinap, ami nagyobb hangsúlyt kapott, a 30. volt, bár az inkább az akkoriban népes baráti társaság miatt. Volt csodás tortám, szép virágom és egy hatalmas tánc a kedvenc zenekarom koncertjén. 

Azóta viszont nem ünnepeltem meg egyet sem. A család ad puszit, csokit, és ennyi. Nem is vágyom ennél többre.

A facebook-on olyan divatos köszöntgetéseknek sem teszem ki magam. A profilomon nincs is kint a szülinapom dátuma. 
És ez így nagyon megfelel nekem.

Nem vágyom köszöntésdömpingre, nem vágyom idegenek jókívánságaira. Nem akarok 314-szer köszi-köszi-köszit írni.
Főképp nem olyanoknak, akik csak azért írnak rám, mert az üzenőfalukon felvillantam jobb oldalon vastag betűvel, de egyébként talán azt sem tudják, éppen hogy nézek ki.

Sokan vannak, akik remegve nézik, vajon eszébe jutnak-e x.y.-nak, vajon jön-e kis tortácska ikon, s külön számon tartják, ha valaki véletlenül elfelejti a jeles napot. 
Egyesek nagy döbbenetemre még csoportokban is kiírják: ma van a szülinapom, hogy párszáz idegen automatikusan megköszöntse őket. (ennyire kevés figyelmet kapnak otthon?)

Az egész napjuk arról szól, hogy lesik a mobil kijelzőjét, aztán köszönetet pötyögnek. Ha azt mondom, ez kicsit szánalmas, akkor gonosz vagyok? 

Egyébként igen, az vagyok. De azt gondolom, jobb dolgokra is lehet időt fordítani, ha már egyszer az ember ünnepelt. Például be lehet falni egy egész tábla csokit egyszerre, s nem szól senki, ha nem kap egy falatot sem.

Nekem nem fontos, hogy felköszöntsenek a virtuális fb ismerősök. 
Annál fontosabb, hogy a mindennapokban beszéljünk egymással, foglalkozzunk egymással... és köszönjünk egymásnak, ha az utcán találkozunk!