A nagyszüleim abban a korban voltak fiatalok, amikor még nem volt tv. A telefon is ritkaságszámba ment.

Ha jobban belegondolok - jaj, de furcsa - 20 éves voltam, mikor megvettem az első mobilom.

A szüleim korosztálya halad a korral. Legalábbis többnyire igyekeznek. Megtanulták kezelni a számítógépet, sokan az érintőképernyős mobillal is elboldogulnak. Kénytelenek, bár nem szeretik.
Az én generációm ugyan nem a számítógépes világba született, de tökéletesen alkalmazkodott, az utánunk érkezők pedig már ebbe születnek bele.

A technikai forradalom gyermekei villámgyorsan tanulják és alkalmazzák mindennapi életükben a legújabb, modern vívmányokat.
Értik és használják a közösségi médiát, a gépek mindenféle funkcióját.

De néha elgondolkodom: Vajon az érzelmeket is ismerik ennyire? Azt tudják még, mi a szerelem?

Ha a mobilon megérintünk valamit, azonnali eredményt várunk - és azt meg is kapjuk.
Ehhez szoktunk hozzá.

Csak gyorsan, csak szaporán, mindent és azonnal. Minden egy kattintásra elérhető, minden letölthető. 
Instant világ!

Csábító azt gondolni, az érzelmek is letölthetőek, kattintásra rendelkezésünkre állnak. 

Pedig nem!

Szeretni valakit, na ez az, ami nem jön egy klikkre. Nincs instant változat, nincs azonnali eredmény. Szeretni valakit nem csak egy like!

Legalábbis szeretném hinni, hogy még nem. Hogy még van igazi emberi kapcsolat is.

A szerelem olyan, mint egy növény - ha nem ápoljuk, nem gondozzuk, a növény kiszárad, a szerelem elmúlik.

Ha arra vágyunk, hogy tartós, boldog kapcsolatban tudjunk élni valakivel, akit szeretünk, és ő is szeret minket, akkor azért dolgozni kell.
Adni és kapni.

Az élet nem egy virtuális játék, ahol kijelölöm az avatáromat, rákattintok a társamra és  kész.

A szerelem egy kétirányú utca, amelyben bár lehet saját véleményed, mindig figyelembe kell venni a társ véleményét is, kompromisszumot kell kötni, középen kell haladni.

És a legfontosabb: a szerelem nem egy számítógépes játék, amit újra lehet indítani, új élettel próbálkozni, ha elsőre nem sikerült.