Van egy fiú és van egy lány, tetszenek egymásnak. Zizegnek mindketten, pattog köztük a ,,szikra".
De valamiért egyikük sem csinál semmit azért, hogy a zizegésből valami konkrétabb legyen.

Ilyenkor mi van? Kinek kell megtenni az első lépést?

Rávághatnánk, hogy kezdeményezzen a fiú, kezdjen el udvarolni, tegye a szépet, s aztán majd a lány reagál rá.
Rávághatnánk, hogy manapság egyenrangúak vagyunk, ugyanúgy kezdeményezhet a lány is, jelezheti, sőt egyértelműen ki is mondhatja, hogy tetszik neki a fiú, s szívesen meginna mondjuk egy kávét, vagy meg hát..

Napjainkban mindegyik megállja a helyét.

 Míg régen egyértelmű volt, hogy a férfiak kezdeményeznek, most már egyre több az az eset, mikor a lányok szabályosan rányomulnak a kiszemelt fiúra, félreérthetetlenül kifejezve szándékaikat.

Nagyon sok fiú most már el is várja ezt, s a kisujjukat sem mozdítják a lányokért, megvárják, míg a lányok tálcán kínálják magukat.

Bevállaltan régimódi vagyok. Én ezt a felkínálkozósdit nem szeretem. Nekem ,,öreglányként" még az az elfogadható viselkedésforma, hogy hagyom magam meghódítani.

Hiszem, hogy az igazi, férfias férfiak szeretnek küzdeni, szeretnek hódítani, nekik örömet jelent, hogy udvarolhatnak, hogy ők lehetnek az erősebb nem, rajtuk maradhat a nadrág.
A férfiak - szerintem - szeretnek vadászni és megharcolni a ,,zsákmányért" , s a könnyű prédának nincs a szemükben értéke.

Mondom, a férfiak. Nem az elkényeztetett ficsúrok.

Éppen ezért én még mindig - a mai világban is azt mondom - a kezdeményezés legyen csak a férfi dolga. 
Ősi női eszközökkel tökéletesen lehet jelezni, hogy az ajtók tárva vannak, szabad a bejárat.
Finom mozdulatok, szemvillantások, mosoly, testbeszéd, óvatos utalások.

De az első lépés legyen a férfié... ha igazi férfi!