Lányom, nem vagyok a cseléded
#szülőneklenninehéz #nevelés #tisztelet
- Te vagy a leggonoszabb anyuka a világon! - vágta a lányom a fejemhez egyik délután.
- Utálok itt lakni! Gonosz vagy, nagyon gonosz!
Az ajtó hatalmas durranással vágódott be utána.
A kisfiam nagy szemekkel állt a csukott ajtó előtt, én pedig úgy éreztem magam, mint akit szíven szúrtak. Rettenetes érzés volt. Nem szégyellem elárulni, könnyeztem. Ott könnyeztem az asztalnál, miközben fél kézzel a kicsi buksiját simogattam, aki nem értette, mi történt.
Néhány perc múlva összekapartam magam, és már indultam, hogy bekopogjak az ajtón, kérni a lányom, hogy ne haragudjon, mikor megtorpantam.
Hiszen nekem tulajdonképpen nincs okom bocsánatot kérni...
Visszafordultam és mással kezdtem foglalkozni, közben összeszedtem a gondolataimat. Mi is történt?
Drága kislányom kilenc évesen úgy döntött, hogy keményen ellenszegül a szülői akaratnak, s mikor ezzel nem ért célt, minősíthetetlen stílusban kezdett beszélni velem. Tiszteletlenül kiosztott - mire én büntetést szabtam ki rá. Megcsinálta, duzzogva.
Közvetlenül utána pedig elhangzott az ominózus mondat.
És durrant az ajtó.
Én meg, mivel nagyon fájt a nekem odavetett mondata, hirtelen egy pillanatra elfelejtettem, mi volt az előzmény, és majdnem mentem bocsánatot kérni a lányomtól. Szerencsére csak majdnem! Hisz tulajdonképpen miért mentem volna? A hibát nem a büntetéssel követtem el, hanem azzal követtem volna, ha félbehagyom és behódolok.
Nem tettem, kitartottam.
Fél óra sem múlt el, kijött és bocsánatot kért. Újabb fél óra múlva pedig átölelt és azt mondta, én vagyok a fontos, és nem az a dolog, amiért nemrég még hisztizett.
De vajon mi lett volna, ha bekopogok?
Elvesztettem volna a tekintélyem, és a lányom több ilyen eset után sima kiszolgálószemélyzetnek nézett volna, akit lehet ugráltatni, kiosztani, de tisztelni nem kell, sem szót fogadni.
Alapvetően én ebben látom a mai szülők hibáját és a sok engedetlen, viselkedni nem tudó, határokat nem ismerő gyerek létét.
Abban, hogy nem tisztelik a gyerekek a felnőtteket, mert a kulcspillanatban a szülők (vagy egyéb felnőttek) engednek.
Behódolnak, hogy a gyerek ne hangoskodjon, ne hisztizzen, hogy nyugi legyen.
Konfliktus elkerülve - mindenki jól jár.
Csakhogy szerintem így a gyerek azt tanulja meg, nincsenek határok, nekem mindent lehet... Szerintem ez így nem jó. És én nem is engedem meg a lányomnak, hogy a cselédjének nézzen.
Szeretem. Nagyon.
De az anyja vagyok, nem a szolgája. Nem engedem meg neki, hogy tiszteletlenül beszéljen vagy bánjon velem.
És ha velem nem, mással sem fog. Szerintem így jó.
Még akkor is, ha borzalmas volt hallani, ahogy azt mondja, gonosz vagyok!