2019. máj 25.

Azért most már kiköltözhetnének - ZöldreVárva

írta: NVK
Azért most már kiköltözhetnének - ZöldreVárva

#vendégaháznál #mostmárelég #inkábbegyedül

andreea-popa-750216-unsplash.jpg


A szomszédban egy kedves, vidám, nyugdíjas néni lakik. Vagy legalábbis kedves és vidám volt mindig. Mostanában azonban észrevettem, hogy valami megváltozott.

Szürkébb az arca és a vidám mosolya is eltűnt egy ideje. Pedig azt hittem nagyon boldog, hisz fél éve már nincs egyedül, beköltözött hozzá a fia az új asszonnyal.

Egyik nap úgy alakult, hogy tudtunk kicsit beszélgetni. Óvatosan kifaggattam. Kezdetben nem nagyon mondott semmit, de aztán mégis kibukott belőle az igazság.

– Ó, nagyon örültem én, mikor a fiatalok ideköltöztek. Mostanában úgyis csak ritkán láttam a fiam, mindig annyi dolga volt. Mindig a munka, tudja, kedveském.
Aztán szólt, hogy nagyobbra cserélné a lakást, eladta a régit, de még nem vett másikat, ideköltözhetnének-e a párjával.

Néhány hét, azt mondta. Csak amíg a megfelelőt meg nem találják.

Beköltöztek az én szobámba, mert az nagyobb, a kicsi túl kicsi volt nekik. Első héten örültem, hogy főzhettem rájuk. Szeretik a meleg ételt, de az asszonyka nem főz. Szerinte én finomakat főzök, meg rá is érek jobban, hát, rám maradt a főzés.

Nem vásárolnak be, de a hűtőt sűrűn nyitogatják, aztán látom a fintorgásukat, ha nincs fogukra való. A házimunka szintén rám maradt, hisz ők dolgoznak.

A rezsi is a duplájára emelkedett, többen vagyunk, megy a tv, a mosógép, és órákig zuhanyoznak, mert relaxálnak a forró víz alatt.

Szóltam, hogy beszállhatnának a kiadásokba, erre a fiam vigyorogva megjegyezte, örüljek, nem vagyok egyedül, eddig úgyis az volt a bajom, hogy ritkán látom. De majd adnak pénzt, ne aggódjak annyit, még megárt.

Kérdeztem, meddig maradnak, de még a megfelelő lakást keresik. Nem sietnek, jól érzik maguk nálam.

Szeretem őket, kedvesek.
Ők is szeretnek engem. Mosolyognak, puszilgatnak, nincsenek útban. Dolgoznak vagy elfekszenek egész nap. 
Csak nem veszik észre a munkát, a rengeteg kiadást, amit rám terhelnek.

Felforgatták a napi rutinom, kitúrtak a szobámból, s lassan felélik a megtakarításom.
Nem küldöm el őket, hisz a gyerekem. És az marad, amíg élek. 

Azért, tudja kedveském, most már nem bánnám, ha megtalálnák végre a megfelelő lakást maguknak. Mert lassan elfogy a pénzem, és a derekam is sajog a vendégágy matracától.

Szólj hozzá

gondolatok