Ülök a metrón. Nyomogatom a mobilomat, a közösségi oldalon barangolok. Nem teremtek szemkontaktust, nem szoktam. Hirtelen két csaj vágódik be a szemközti ülésre. Egy pillantást vetek csak rájuk, aztán visszafordulok a telefonomhoz. De a hangjuk beszűrődik a tudatomba. Öntudatlanul figyelni…

Istenkém az égben, küldj egy lájkot nekem, léccci! Senki nem lájkol, nem jelöl be, már látom kénytelen leszek kirakni a csö melleimet a fészbúk üzenőfalára, hogy legalább ott bókoljanak Dugniakarokjancsik. Mert tudod, most már mindenki ezt csinálja, s érzem, nekem is kell egy lájk. Tőled. Vagy…

  Nem félek a pókoktól. Azoktól sem, amik hirtelen eltűnnek.A giliszták sem hozzák rám a frászt, sőt, simán ki is mentem mindet eső után a pocsolyákból.

Ma, ahogy a kozmetikusom felé robogtam az autóval, eszembe jutott a legutóbbi eset, mikor nála jártam. Vagyis inkább az azt megelőző napok.

Hajléktalan férfi ül a padon, fázik, hűvösek még a nappalok.50 éves? Vagy 70? Kortalanra ráncosodott az arca. Vékony, kóró testén lóg a viseltes, mocskos ruha, gyászkeretes körmű ujjai közt a kukából kiszedegetett dekket szorongat.Az emberek messziről kikerülik, de vajon mit mesélne, ha mellé ülne…